Otthon

Otthon vagyok. A város szélén ücsörgök egy padon, és csak merengek. Nem, félre ne értsetek. Nem hajléktalan vagyok, ez nem a szó szerinti otthonom. Nekem az otthon nem egy helyet jelent, hanem egy embert. Pontosabban egy embert jelentett.

Szinte minden padon otthon érzem magam, amit nem a nyüzsgő város vesz körül, hanem a csend, a szabadság érzete.

Ő is mindig szeretett csak ücsörögni, gondolkodni. Néha gitározgatott, de azt is csak magának, vagy nekem. Nem érdekelte a közönség, csak ketten voltunk. Akkor még együtt ültünk a padon. Mára ez teljesen megváltozott.

Pontosan három héttel, két nappal és kilenc órával ezelőtt arra ébredtem, hogy valaki nem akar leszállni az csengőről. Egyedül voltam csak otthon, úgyhogy kénytelen voltam kikászálódni az ágyból, hogy ajtót nyithassak a türelmetlen látogatónak. Még félkómásan felkaptam a köntösömet, és kitámolyogtam a szobából, csendben átkozva a kint ácsorgót, de amikor kinyitottam az ajtót, hirtelen minden álom kiment a szememből. A lábtörlőnkön két egyenruhás rendőr, és köztük egy kiskosztümös nő állt.

Mivel éjjelre elment, azt hittem, már megint valami bajba keveredett, verekedett, esetleg ittasan vezetett - volt már priusza, meg sem lepődtem volna –, és már épp szólásra akartam nyitni a számat, hogy mennyiért kell kiváltani, amikor a két rendőr levette a kalapját.

Ettől a mozdulattól teljes pánik futott rajtam végig, annyira lebénultam, hogy eszembe sem jutott beljebb hívni őket, vagy bármi mást tennem. A kezem az oldalam mellé hullott, így az eddig összefogott köntös szétnyílt a mellkasom előtt, szabadon mutogatva az alatta hordott hálóinget. És a félelmem nem volt alaptalan.

A nyomozónő – mint később kiderült, az volt – elmondta, hogy megtalálták a barátomat – a barátomat! – egy padon, a város szélén. A kezében egy pisztoly volt, amivel valószínűsíthetően öngyilkosságot követett el. A környék tiszta volt, semmilyen nyom nem utalt arra, hogy bárki lett volna még vele.

A nő annyira hidegen és formálisan beszélt, hogy már zavart. Hát hol van a filmekből hallott együttérzés? Körülbelül a harmadik mondattól már nem láttam és nem is hallottam semmit.

Arra eszméltem, hogy az egyik rendőr beljebb vezetett a lakásba – a saját lakásomba –, amíg a másik egy poharat keresett, és engedett egy kis vizet a csapból, majd a kezembe nyomta. Ahogy a hideg végigfolyt a torkomon, úgy kezdett el tisztulni a tudatom is. Észrevettem, hogy már a konyhában ülök, velem szemben a nő, és azt figyeli, hogy mikor térek végre magamhoz annyira, hogy folytatni tudja a beszélgetést – vagy pontosabban csak a beszélést, mert hogy én még egy árva szót sem szóltam hozzá.

Mikor ráemeltem tekintetem, úgy ítélhette meg, hogy végre képes vagyok figyelni, mert megkért, hogy legyek szíves befáradni velük a rendőrségre, hogy azonosíthassam a barátomat.

Már megint ez a szarság. A barátomat! Mit tudnak ők, hogy csak úgy emlegetik, hogy a barátom. Sokkal szorosabb kapcsolat volt köztünk, mint azt bárki még csak el is tudná képzelni. Mi egymásnak mindent jelentettünk, az életet, a túlélést.

Jó, persze, mint minden kapcsolatban, a mienkben is voltak hibák. Bár, ha jobban belegondolok, talán több is, mint máséban.

De hát honnan tudhatnám, hiszen máséban még sosem jártam, nem igaz?

Bólintottam a rendőröknek, hogy várjanak egy kicsit, felálltam az asztaltól, majd betámolyogtam a szobába, és felkaptam az első kezembe kerülő értelmesebb ruhadarabot. Teljesen összefolyt előttem minden. Az egyik pillanatban még a farmeromat próbáltam magara rángatni, a következőben pedig már a rendőrautó hátsó ülésén találtam magamat az egyik zsaru mellett, és figyeltem, ahogy a házak elsuhannak az ablak előtt.

A rendőrségen betereltek egy elég szűk és sötét folyosóra, aminek a végét hatalmas ablak foglalta el. Nem akartam odamenni, nem akartam benézni rajta, de valami mégis vonzott felé.

Lassan lépkedtem, mellettem még mindig ugyanaz a nyomozónő, aki csakis arra várt, hogy megerősítsem neki, „igen, ő a barátom”.

Az ablak túloldalán lévő boncasztalon egy letakart alak feküdt. Még nem láttam belőle semmit, de már szinte biztos voltam benne, hogy ő az. A kórboncnok felhajtotta a fehér lepedő sarkát, ami alól először egy félig leborotvált fejet pillantottam meg, majd egy csukott szempárt, végül pedig ott feküdt előttem Ő, akinek odaadtam az életemet.

Annyira kába voltam az érzelmektől, hogy először csak arra tudtam gondolni, hogy vajon miért vágták le a haját. Hiszen olyan szép, hosszú volt... Aztán megpillantottam azt a pici, vörös lyukat, ami valahogy sehogy sem illet bele a képbe. Szabályos köröcske, az amúgy sértetlen fejbőrön.

Akkor és ott annyira valóságosnak tűnt hirtelen minden, hogy kétrét görnyedtem, és öklendezni kezdtem. A nyomozó segített felállnom, és még magam sem tudom, hogy sikerült értelmes mondatokat kinyögnöm, de végül is megtettem, amit akartak, és azonosítottam őt.

A rendőrök ezután röviden ugyan, de kihallgattak, hogy szerintem miért is tette, amit tett. Nem tudtam nekik felelni.

Mielőtt elengedtek volna, a nő a kezembe nyomott egy összehajtogatott, de gyűrött lapot, melyen – a számomra nagyon ismerős macskakaparással – csak a nevem, és alatta pár szó állt. Csak néhány betű, ami mégis olyan sokat mondott. ”Ne haragudj rám. Bocsánat mindenért. Szeretlek.”

A rendőrök többször nem kerestek, csak a temetési engedélyt kaptam meg pár nappal később.

Azóta szinte minden napom egyformán telt. Kimentem a város szélére, leültem egy padra, és elmerengve bámultam magam elé.

Azt hinnétek, hogy gyászoltam, a másik felem halálát sirattam, de valójában teljesen más dolgok pörögtek akkor az agyamban.

Azokra az átsírt napokra gondoltam, amikor nem bírtam felkelni a fájdalomtól, amit a részeg ütések okoztak. Amikor már a legnagyobb napszemüvegek sem bírták eltakarni az arcom, és mindenki összesúgott a hátam mögött. Amikor csak azért maradtam még mindig mellette, mert tudtam, hogy mindketten egyedül vagyunk, és mi egymáséi vagyunk. Azért, mert még mindig reménykedtem, hogy tényleg az lesz az utolsó alkalom. Amit aztán persze mindig követett is a következő.

Igen, persze, utólag könnyű ítélkezni, még magamon is... de szerettem. És semmi sem változtat azon sem, hogy még most is szeretem.

De nem vagyok képes könnyekkel, őrjöngéssel gyászolni. Csupán fáradt beletörődéssel, és némi siralmas elégedettséggel.

Mert valamit senki más nem tud, csak én. Ezt még a rendőröknek sem mondtam el, és mivel maguktól nem jöttek rá, nem is fogom soha.

Ő aznap nem volt egyedül annál a bizonyos padnál. Valakivel találkozott, ezt biztosan tudom. Azt is tudom, hogy nem lett öngyilkos, ő nem olyan. A pisztoly az ő kezében volt az oké, de a ravaszt nem ő húzta meg. Biztosan tudom, mert én voltam.